Éjszaka megtámadtak a múzsák. Oly sok volt belőlük, és mind meg akart csókolni. Aurora musis amica, avagy a hajnal a múzsák barátja. Én meg hagytam magam hajnalban. Szerettem volna azonnal írni is, de az nem megy oly könnyen. Zavarni nem akarok másokat. Ez alapvető norma a számomra. Az viszont, hogy egyetlen éjjeli lámpa fényénél küzdök napközben is, az az én privát problémám. Van, akit zavar a fény. Majd, ha otthon leszek, nem kell vakoskodnom.
Tegnap, mielőtt álomra hajtottam volna okos fejecskémet, találtam egy partnert. Valahogy szóba került gasztronómiai elkötelezettségem, és beszédbe elegyedtem egy bájos ápolónővel. Találtuk közös témát is. (mily meglepő) Érdeklődött személyemről, pályámról, én pedig az éppen nálam lévő egéralátétnek használt Recepttár magazin utolsó számát adtam neki oda éjszakai olvasni valónak. Mily meglepő! Benne saját receptemmel is. A szerénységem a bűnös! Elmondtam, hogy elkötelezett vagyok a gasztronómia irányában, és most éppen a kórházi élményeimet írom. Őszintén, mert máshogyan nem lehet. Ő pedig helyeselte. Írni is kell róla! Ők osztják ki a kaját, az első reakció rajtuk csapódik le. Tehát, jól kibeszélgettük magunkat. Ez kellett már nekem régóta! A beszélgetés. Nem lehet mindenkivel. Azokkal a hölgyekkel, akik a folyosón csámcsognak a délutáni sorozaton, közben behozzák az unokákat is TV-t nézni, nem találok közös témát. Azzal sem, aki kommentálja a híreket, természetesen a maga sajátos szemszögéből. Így marad a privát témám. Legalább gondolatban.
Rájöttem, milyen szerencse, hogy szinte vakon tudok gépelni, mert fény híján baromi nehéz lenne másként. Egyébként, itt tudom lemérni, hogy mekkorát javult az állapotom. Nem küzdelem az írás, hanem mint régen, igazi élvezet. Ki is használom! Írok rendületlenül.
Nejem mosolygósan jött be este, hozott egy kis csomagot számomra. Számítottam rá, és rögtön neki is ajándékoztam. Kaptam egy csomag papírzsebkendő méretűre összehajtogatható bevásárló táskát. Nyertem, receptemmel. Praktikus, esztétikus. Mint minden csecsebecsének örült is neki.
Hiányoznak a kutyák! Kimi, aki napközben bármikor odatelepszik a lábamhoz, mert csak érezni akarja a közelségemet. A kicsi, amelyik igazi vagány. Szegények, most egyedül vannak, míg mindenki dolgozik. Most mindegyik be akarta bizonyítani kizárólagos jogosultságát az által birtokolt területre, és ahogy illik, körbe is jelölték territóriumuk határvonalát. Meg a közepét is. Meg mindenhol. Szóval, összehugyoztak mindent. Nem lehet haragudni rájuk! Ha otthon lennék, ki tudnám engedni őket. Ezért nem való kutya csak olyannak, aki figyelni is tud rá.
Tehát ezek kavarogtak a fejemben, míg mások az igazak álmát aludták. Kivételesen kávém is van, mert nejem meglepett este vele. Beosztom.
Azt hiszem, visszajött bőbeszédűségem is, aminek igazán én örülök. Ismét én vagyok! Másként nem is lehet elviselni ezt a radikális környezetváltozást! Teljesen át kell alakítanod az életedet, kompromisszumokat kell kötnöd a túlélés érdekében. Én pedig túl fogom élni. I will survive! Unalmamban, angolt tanulok. Felfrissítem szerény képességemet. Legalább valami hasznosat is csinálok.
Egyébként, ma is minden rendben indult. Vérnyomás, cukor rendben, a nevetséges kérdés, miszerint széklet volt-é is elhangzott. Széklet? Ilyen kaja mellett? Kora reggel ne röhögtessenek kérem! Még beszarok. Akkor meg legalább széklet lesz.
Már ismerem a házirendet, és tudom nem zabálhatom fel az egyébként tízóraira tegnap este kapott már megszáradt kiflit. Majd a maga valós idejében. Aztán majd a másikat, a frissebbet hagyom száradni. Nem kell ám mindet megenni. Egyiket el is küldtem a kutyáknak tegnap, biztosan örültek neki. A gazdi illata van rajta.
Már ismerem a házirendet, és tudom nem zabálhatom fel az egyébként tízóraira tegnap este kapott már megszáradt kiflit. Majd a maga valós idejében. Aztán majd a másikat, a frissebbet hagyom száradni. Nem kell ám mindet megenni. Egyiket el is küldtem a kutyáknak tegnap, biztosan örültek neki. A gazdi illata van rajta.
Közben meghozták a reggelit is. Korpás kifli, trappista sajttal. A két napja félretett paprikával igen finom reggelit varázsoltam belőle. Jól mondják, hogy a jóllakás nagyobb részét az étel látványa okozza. Erről én gondoskodtam. Elég is volt reggelire. Úgy döntöttem, a már megszáradt kiflit, nem eszem meg tízóraira. Elvégre, a kórház nem hizlalda!
Megint egy liter víz lefolyik le ereimen, mert infúzió jön. Egy csepp, két csepp, öt csepp, meg tíz, csurran az infúzió, csepereg a Nootropil. Mondtam már, hogy ihletett hangulatban vagyok? Hajnalban sorban álltak ágyamnál a múzsák, és mindegyik smárolni akart. Csak nejem meg ne tudja!
Egyébként, megint kicsit jobban vagyok. Csodákat nem várok, de minden apró fejlődés is nagy öröm.
Már ennyi az idő? Jöttek értem még ebéd előtt, hogy áttolnak a bőrgyógyra. Itt is rég jártam. Meglepetés is ért. Az az ifjú kisasszony, akivel fiam együtt játszott, gyerekeskedet, most gyönyörű ifjú hölgy lett, és Ő vizsgált a bőrgyógyászaton. Felidéztünk közben, néhány régi emléket. Váltottunk néhány szót. Csak úgy simán, emberként. Egy ápolónővel is, akivel korábbról ismerjük egymást, és őszinte barátok vagyunk. Az is kiderült, hogy olvassák ám blogjaimat. Azokat is, amiket mostanság vetettem monitorra. Nem akarok túl sértőnek tűnni, épp ezért kíváncsi voltam mások véleményére. Már elmondtam, de most is csak megerősíteni tudtam: az, hogy rossz a kaja, nem azokon csapódik le, akik valóban tehetnek róla, hanem azokon, akik felszolgálják. Tehát az ápolókon. Na ők tehetnek a legkevésbé róla. Mégis tűrniük kell. Igazságtalanul.
Egyébként, megint kicsit jobban vagyok. Csodákat nem várok, de minden apró fejlődés is nagy öröm.
Már ennyi az idő? Jöttek értem még ebéd előtt, hogy áttolnak a bőrgyógyra. Itt is rég jártam. Meglepetés is ért. Az az ifjú kisasszony, akivel fiam együtt játszott, gyerekeskedet, most gyönyörű ifjú hölgy lett, és Ő vizsgált a bőrgyógyászaton. Felidéztünk közben, néhány régi emléket. Váltottunk néhány szót. Csak úgy simán, emberként. Egy ápolónővel is, akivel korábbról ismerjük egymást, és őszinte barátok vagyunk. Az is kiderült, hogy olvassák ám blogjaimat. Azokat is, amiket mostanság vetettem monitorra. Nem akarok túl sértőnek tűnni, épp ezért kíváncsi voltam mások véleményére. Már elmondtam, de most is csak megerősíteni tudtam: az, hogy rossz a kaja, nem azokon csapódik le, akik valóban tehetnek róla, hanem azokon, akik felszolgálják. Tehát az ápolókon. Na ők tehetnek a legkevésbé róla. Mégis tűrniük kell. Igazságtalanul.
Mire visszahoztak, a többiek megebédeltek már. Nem vesztettem sokat! Krumplileves volt, találjátok ki mivel! Persze, hogy sárgarépával! Meg sem fordul dilis fejemben, hogy a sárgarépa termesztő nem valakinek, a valakije? Persze! Mindig a hülye összeesküvés – elmélet.
Terveztem, hogy kontrasztként megmutatom azt a kaját, amit szintén nagy tételben főznek, talán kicsivel több odafigyeléssel. Azt, ahonnan én kapom hétköznaponként az ebédemet. Abban az étteremben, ahol nekem főznek, nem készítettek még salátafőzeléket, főtt hússal. Így nincs viszonyítási alapom sem. De még van három napom! Hátha lesz alkalmam erre is. Szívesen egymás mellé tenném az ételek képeit. Hátha meg tudnám még mutatni a különbséget. Mindkettő tömegkonyha, mégis egész más.
És lőn vacsi is. Úgy ahogyan már megtanultam, a holnapi tízóraival együtt. Miért is hozzák ma a holnap tíz órára kárhoztatott zsemlét? A világ dolgai kifürkészhetetlenek! Én mindenesetre felturbóztam az egyik korpás kifli helyett a holnapra szánt zsemlét, néhány szelet kolbásszal, a medve sajttal, paradicsommal. A tejfölt is kikanalazom, nehogy holnapra megpimpósodjon.
Jó napom volt. Beszélgettem, még ha saját lábamon nem is, de kimozdultam, és emberként tekintettek rám. Még nincs vége a napnak, legalábbis remélem. De a cikknek nyomdakésznek kell lennie még lapzárta előtt. Mivel a lapzárást én tartom, nem kell sietnem. Azért már lassan hétvége jön, és kibírtam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése